Vágyódok egy másik világba,

Mely soha nem oszt fájdalmat, nincs szabálya.

Csak élnék boldogan, senki nem bántana meg,

Azzal lehetnék akit szeretek.

Azt hittem egyik napon eljön ez a világ,

De most megint nyoma sincs annak mi vár.

Magadat hazuttolod meg,dönthetnél végre,

Mit akarsz tőlem.

De én várok és tűrök,

így megy ez már régóta.

De kezdem megszokni,

Hogy nem lehetek a világnak boldog lakója.

Tűrnöm kell a fájdalmat mosollyal,

Mert az az erős ember, ki a rosszat azzal takarja.

Én erős vagyok, de ez véges,

Hisz életem nem tudom így leélni nélküled.

Mert te okozol nekem mindig fájdalmat,

Pedig én szeretlek.

Nem tudod mit vársz el, nem tudod mit akarsz,

Teljesen elbizonytalanítasz.

Csendesen ülök most egy helyben.

Nem tudom mi történik,csak gondolkozom az életen.

Körülöttem hirtelen rengeteg síró arc,

Állnak, és néznek valamit, ki kell derítenem, mi az.

Közelebb furakszom a látványossághoz,

Ekkor fény derül az igazságra.

Koporsóban fekszik egy lány,

De az arca egy halvány folt csupán.

Mégyegyszer körbetekintek,

A sok feketébe öltözött ember ijeszt meg.

Tágra nyílt szemekkel nézek a lányra vissza;

Mostmár felismerhető lett arca.

Ott feküdtem én, egy koporsóban.

Nem hittem, hogy ez velem megtörténik valaha.

Sápadtan fekszem,csukva a szemem,

De árad belőlem még mindig az érzelem.

Meghalt mindenem, csak egy dolog maradt bennem,

Az pedig a lelkem.

Az nemhal meg soha, örökké él,

Még akkor is, ha az alagút végén már látod a fényt.

Így kellett végeznem, sok rossz emlékkel,

Pár igaz baráttal, sok életkedvvel.

Sokan szerettek,

De én mégis éreztem azt a hatalmas ürességet.